Tizenkettedik Fejezet

Sziasztok,
megérkezett a következő rész. :) És, én is megérkeztem, több értelemben: egész eddig Zalaegerszegen és egy napot Budapesten voltam, sok élménnyel gazdagodtam. Ezekről persze a Firkászon hamarosan írni fogok, de addig is itt az ALL következő része. :) Jó olvasást a tizenkettedik fejezethez!

Zavarodott voltam. Egész hazaút alatt gondolkodtam azon, mit is érzek, mi is játszódik le bennem. Biztos voltam benne, hogy szeretem Alízt, hogy szerelmes vagyok belé, de abban nem, mikor is kezdődött mindez. Az első tippem az volt, hogy akkor, amikor megismerkedtünk: én hét voltam, ő öt. Én már két éve a ZTE-nél játszottam, ő pedig eljött a válogatásra. Én maradtam, és megnéztem a lányokat, és akkor találkoztam vele. Kiszúrtam magamnak, mert alacsony volt, nem egy kosárcsapatba való.

Aztán elvetettem az ötletet. Elvégre eddig két barátnőm is volt. Az első nyolcadikban. Laurának hívták, de akkor még nem voltam túl érett, így csak az ölelésig jutottunk, a ballagáson szakítottunk, mindössze pár hónapig voltunk együtt. Ő rosszul viselte, én jobban, de rájöttem, hogy kicsi vagyok ehhez. Írtam is neki, hogy sajnálom, hogy megbántam, de soha többé nem beszélt velem. 

A második, az első komolyabb kapcsolatom fél éve kezdődött, Eszterrel. Egy filmes klubban ismerkedtünk meg, nagyon kedves volt, telefonszámot cseréltünk, mert megkért arra, hogy szedjek le neki torrentről pár filmet, mert ő nem értett hozzá. Utána többször is találkoztunk, mert kedvesnek tartottam, végül azt hiszem, szerettem is. Mindössze két hónapig voltunk együtt: Eszti kapcsolatban más volt, mint barátként, és így visszagondolva, barátnak kellett volna meghagynom. 

Egy volt bennük a közös: mindketten baromira irigyek voltak Alízra. Mert őt akkor is megöleltem, akkor is voltam vele. Oké, megértem én őket, de Alíz, az Alíz. 

Ahogy hazaértem az ágyamra vetettem magam. Még benne volt Alíz illata, így a fejem a takaróba temettem,. Kata bejött párszor, hogy vacsorázunk, de elintéztem azzal, hogy nem vagyok éhes, de elfáradtam az edzésen, majd később eszem. Elkezdtem visszagondolni a közös pillanatainkra, mindenre, amit ketten tettünk. Annyit tudtam, hogy imádom ezt a csajt, akármit is tegyen. Csak nem lehet az enyém.

Neki valaki más tetszik, egy osztálytársa, aki nem való hozzá: lovagol, falusi, és szőke. Alízhoz más lenne jó: egy igazi vagány srác, akár én, aki nem annyira földhözragadt, mint az ottani farmerek. Belegondoltam, milyen is lennék vele, ha a barátja lehetnék: a tenyeremen hordoznám, egész nap szorongatnám a kezét...

Pokoli nehezek voltak ezután a napjaim. Nem tehetett róla, máshogy néztem rá: amikor a gépemen lementett képek között a kettőnk tavalyi fürdőruhás képére akadtam, kicsit tovább elidőztem rajta, amikor fekvőtámaszokat nyomott a vasárnapi edzésen a kelleténél jobban megnéztem magamnak, amikor mellettem sétált, a kelleténél közelebb léptem hozzá. Pokoli nehéz volt kibírni, amíg itthon volt, de még rosszabb, amikor hazament.
Anyuék is érzékelték a hangulatingadozásomat, nem is firtatták, csak Kata kérdezett időnként kicsit sokat, de akkor inkább a lakás egy csendesebb szegletébe menekültem. Kikinek elmeséltem az egészet. Vasárnap délután a kertben ültünk a fűben, a még meg nem töltött medence mellett. Ő csak tépkedte a fűszálakat, és gondolkozott, míg belőlem ömlött a szó.
- Hát, ember, ezt kifogtad.
Kiki a kapcsolatának köszönhetően örök optimista lett, így végleg rosszabbul lettem, amikor rájöttem, hogy erre ő sem tud mit mondani. Persze akárhogy biztatott, tudtam, hogy ő ma hazamegy, és üzen Alexának, és beszélgetnek... mert együtt vannak. Másnap együtt mennek suliba, együtt kajálnak, együtt lesznek. Irigyeltem.
Kisalíznak is elregéltem mindezt, de megeskettem, hogy a legjobb barátnőjének természetesen nem mondja el.  Még az kéne csak. Hogy mindenki tudjon a nyomoromról.
A napjaim másik "nagy eseménye" a Facebook regisztrációm lett, amellyel körülbelül két órát szórakoztam, hogy mindent kitöltsek. Eddig csak twitteren voltam elérhető, de hát, ideje volt beújítani. Ezek mellett készültem a következő, május végén esedékes meccsünkre, az utolsóra. Ha azt megnyerjük, akkor negyedikek leszünk a bajnokságon. Úgyhogy igyekeztem arra koncentrálni. Nem, nem sikerült.
Május első keddjének délutánján éppen a ZTE galériáját nézegettem, hogy vajon milyen képek vannak az idei szezonról. Feltettek egy frissítést Twitterre, hogy összeválogatták az idei szezon legjobb képeit a legemlékezetesebb pillanatairól. Oké, volt több mappa is, kiválasztottam azt, amin a kosarasok képei vannak, és be is állítottam diavetítésre.
Rögtön egy csoportképpel kezdődött: egyik oldalon a fiúk, másikon a lányok. A hátsó sorban tízen állnak: öt férfi a felnőtt kezdőcsapatból, mellettük Horváth Zsófi csapatának kezdő5-je. Alattuk a hozzájuk tartozó cserék térdelnek, majd jön a mi csapatunk. Felül nálunk a cserék, majd a legalsó sorban én és Alíz középen ülünk, úgy, hogy a hátunkat a másikénak támasztjuk, mellettünk a többiek. A felirat valami cirádás betűtípussal azt hirdette, hogy mi vagyunk a ZTE, a kép alatt a diavetítésen megjelent a névsor. Utána rögtön a szezonnyitó, mindenki ünneplőben. A következő képen Alíz és Zsófi háttal állnak a kamerának, és az ugyanolyan melegítőjüket mutatják. Majd a két Alíz abban a pólójukban, amikre a posztok vannak írva. Utánuk a mi csapatunk következik: csapatkép, majd én és Kiki. Aztán Alízék kezdőcsapata a pályán fekszik, majd egy csapatkép a lányokról is. Gáll és a két Alíz, Alíz és az apja mindketten ZTE pólóban. Pár lány dobálgat. Körgyűrűre állós csapatképek, majd Kisalíz dobja a büntetőt: szemből fényképezték, a palánk alól, mellette sorban állnak a játékosok sorfalban. Iszonyat egy kép lett. Ugyanebből a szemszögből Alíz, csak ő tempót dob. A képen látszik, hogy mennyire koncentrál, csodás lett. Persze, ő is csodás rajta. Utána jön még egy halom helyzetkép. Majd karácsonyi buli, ajándékozás. Különböző emberek csak úgy kosárlabdával a kezükben. Alíz és Kelemen Kíra kézfogása. Az egyetlen elvesztett meccsük képei. A nyert Szekszárd-forduló utáni ováció röpke tíz képben.
A honlapon a diavetítés alatt tájékoztattak minket, hogy videó minden csapatról külön is készül majd, illetve a vetítés még kiegészül. Bezártam a netet, így szembetaláltam magam az Alízzal közös képünkkel. Egy kültéri pályán ülünk, Alíz előttem, a kezében labdát fog, én mögüle hajolok ki, és félre-szamárfület mutatok neki. Az egész képet Kiki csinálta, kissé féloldalasan, mert éppen röhögött, így az eredeti kép széle homályos lett, de mivel Balázs barátnője Anita megszállott Photoshopper (azon a csajosan van is mit retusálni...) így megoldotta, hogy éles legyen, és még a fényviszonyokkal is szórakozott kicsit. Így lett egy jó közös képünk.
Azzal a lendülettel levágtam a gép tetejét, és ezzel elsötétült a képernyő. Aztán persze megbántam, és felnyitottam, hogy megnézzem, nem esett-e baja. Persze nem történt semmi, így ledőltem az ágyamra, és a kis labdákat kezdtem el dobálgatni a palánkba.
Az elmúlt napokban nem tudtam elfoglalni magam. Eddig a mai kamasz srácok összes jellemzőjét lepergethettem magamról: nem gépeztem egész nap, nem csak a haverokkal lógtam, és legfőképpen, nem feküdtem egész nap. Most azonban ebből állt a hetem. Legfőképpen az utolsóból, haverokkal lógni meg netezni teljesen elfelejtettem, kivéve azokban az időpontokban, amikor tudtam, hogy Alíz online van, mert tudtam, hogy akkor beszélhetek vele. De amúgy csak feküdtem, és a plafont néztem.
A mi esetünkben elvetett volt minden normális csajozási szokás: ha moziba hívtam volna, akkor azt egy normális gesztusnak veszi, hiszen mi sokszor járunk ketten moziba. Minden más randival ugyanez a helyzet. De ő másba szerelmes, így a próbálkozásaim hiábavalóak lennének. Úgyhogy hagytam a fenébe. De a pillanat...Amikor ott ült az ágyamon két könnycsepp között. Akkor jöttem rá, hogy soha többé nem akarom így látni. És arra is akkor jöttem rá, hogy meg akarom ismerni a srácot.

Volt is rá alkalmam. Alízék évzárója, amire meg lettem hívva, és mivel az Ady-ban egy nappal az övéké előtt volt, anyuék rábólintottak. Addig persze szenvedtem, rosszul éreztem magam, de sikerült összehoznom valami értékelhető állapotot, amivel már senki sem gyanakodott, hogy idegösszeomlást kaptam. És sikerült. Találkozunk tizedikben.
Alízék állták a nyolcadikosok sorfalát, így beletelt egy kis időbe, míg megtaláltam, de elsőre felismertem. Nyolcvanas évek-inget viselt fekete ceruzaszoknyával, a haját kiengedte. Egy alacsony srác mellett állt, beszélgettek. Miután köszöntem neki, szokásos üdvözlésünkhöz híven a nyakamba ugrott. Nem túlzok, ha azt mondom, minden osztálytársa felénk fordult. A lányok engem méregettek, ahogy ölelem, a srácok meg... Nos, azt hiszem ők nem foglalkoztak velem. Alíz az ölelés után cselesen megmutatta nekem Zsoltit. Hát... Nálam kicsivel alacsonyabb, szőke srác volt, fehér ingben és fekete nadrágban. Nem, nem volt különösebben buzis, vagy kisgyereknek kinéző, de Alízt mégsem tudtam elképzelni mellette.
Még nem jöttek a végzősök, így röviden bemutatkoztam Nettinek és még pár lánynak, akik úgy néz ki már hallottak rólam. Közben Zsoltit figyeltem, érdekli-e a jelenet, hogy a lány, aki szerelmet vallott neki, két hónappal később egy másik sráccal nevetgél? Nem, őt nem érdekelte.
A ballagás idejére megszakítottam a nagy beszélgetést, utána pedig a terembe mentünk fel, hogy megkaphassák a bizonyítványokat. Alíz természetesen kitűnő lett, így komferálta fel az - egyébként nagyon alacsony - ofójük:
- Alíz, osztályunk egyik kitűnője... - még mondta volna, hogy miből kapott dicséretet, de Zsolti elsőként kezdett tapsolni. Ezt nem tudtam hova tenni, így nem is érdekelt, csak álltam az anyja mellett. Miután mindezzel végeztünk, Alíznak ballagási bulira kellett mennie, ahova elvitt engem is. Rékát elsőre megkedveltem, Alíz egyik legjobb barátnője volt, ő ballagott a nyolc béből. Egész jó délutánt töltöttem el a két csajjal.

Mivel hivatalosan is lekezdődött a nyár, úgy döntöttem, felavatom a medencét. Egyedül, ugyanis Balázs foci edzőtáborban volt Pesten, ahol egész véletlen Alíz apja edzette, Kata pedig az Ady rajztáborában tengette napjait. Én is jelentkeztem, de végül úgy döntöttem, a későbbi turnusban megyek. Anyu és apu mindketten dolgoztak.
Fürdőgatyában leültem a szélére, és belelógattam a lábam. Tudtam, hogy nem fogom könnyen megszokni a hideg vizet, így lehoztam a gépem, és neteztem egy keveset. Természetesen mindenki rengeteg nyári képet posztolt, ahogy nyaralnak, vagy éppen jól érzik magukat. Alíznak is volt egy, Rékával. Egy asztalnál ülnek és limonádéznak, de gondolom valaki szólt nekik, hogy kép készül, így mindketten a kamerába néztek.
Elmélázva néztem a képet, és nem tudtam semmi újat mondani magamnak. Nem kapom meg, nem lesz az enyém.