2014. július 16., szerda

Tizedik Fejezet

Sziasztok,
Ma jubilálunk, ugyanis ez a tizedik fejezet a blogon! :) Hú, nagyon örülök, hogy eljutottunk idáig, bár azt be kell vallanom, hogy amikor ma végre leültem a gép elé, majdnem elaludtam, ugyanis röpis edzőtáborban vagyok egész nap, szombaton bajnokság, az előző párommal, akivel nagy bajnokok voltunk, nem tudok játszani, mert kiköltözött Németországba (Viki, hiányzol!), í mostani párom Fruzsi (Zsuuu*.*) pedig hadirokkant, csípő, térd és minden más problémával. De a jó hír, hogy az unokatesóm hazajött a külföldi diákmunkájáról, holnap találkozunk! *.* Na, de jöjjön, amire vártatok, vagyis, remélem vártatok: Tizedik Fejezet!
Jó olvasást Nektek!

Fogalmam sincs, miért van az az effektus, amikor azt mondják, leszállhatsz a buszról, és egyszerre kezd el mindenki menni a kijárat felé, azt várva, hogy majd a többi hátrafordul, és utat enged. Így történt az, hogy mire leértem egypár sérüléssel gazdagodtam, bár a többiek sem úszták meg kevesebbel. Diának, egy másik lánynak vérzett is a lába, persze senki sem vállalta a felelősséget, a sofőr meg csak röhögött rajtunk. Jellemző.
Leérve a földre vágtam a táskámat és felnéztem a sportcsarnokra. Akkor építették, amikor azt hitték, hogy a Szekszárd majd mindenkit lever, és akkor ilyen szép meccseket játszhatnak hazai pályán, de nem jött össze, mert ők jellemzően lecsúsztak a dobogóról. Amíg mindenki leszállt a kezembe hajtogatott papírt böngésztem a csapatokról, akik a bajnokságra jelentkeztek. 
- Nos, ha mi most úgy elverjük őket, akkor ők a Körmend ellen mennek... - silabizáltam a lapot, és mögöttem elhallgattak a többiek. - És akkor valószínűleg a Körmend nyer, aki megy a PEAC ellen, a PEAC megveri. Játszottunk mi a PEAC-cal? - néztem körbe, mert hirtelen nem ugrott be a meccs.
- Aha. - közölte a mellém érő Dia, aki éppen a lábán lévő sebre rakott ragtapaszt. - A szezon elejére hozták, mert az egyik csaj asszem válogatott, és nekik most vannak az U17-es meccsek, asszem Egyiptom ellen. - közölte.
- Levertük őket, nem? - kérdeztem.
- Le, ha jól emlékszem két ponttal. Kemény volt. - vonta meg a vállát, én pedig azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen felelősségteljes csapatkapitány az, aki a meccsekre sem emlékszik. Kutattam az agyamban, aztán beugrott: még szeptemberben játszottunk velük, mert a csapatból az egyik lány válogatott, és nélküle nem játszottak, a válogatottnak pedig ilyenkor vannak Európa és világbajnoksági meccsei. 
A Szekszárd játékosai már nézegettek kifelé az ablakon, feltűnően sokszor jártak az ajtó irányában, így végül egy engedélyt követően Diával bementünk. 
Ha eddig úgy gondoltam, túlzok azzal, hogy ez a város nagyon szerette a csapatát, akkor ezt abban a pillanatban terveztem visszavonni: a lépcsők korlátjain a csapat sárga-fekete mezével egyező színekben lufik lengtek, az egész küzdőteret kidíszítették. Megforgattam a szemem, Dia pedig felnevetett a gesztuson, mire az egész Szekszárd (szurkolókkal együtt) felénk fordult. 
Egy nem túl kedves csaj az öltözőnket is megmutatta, de olyan hanyagul válaszolgatott Dia feltett kérdéseire - aki mellesleg csak érdeklődött, de mindegy - hogy eldöntöttem, én inkább meg sem szólalok, jó nekem csendben is. A hely egyébként nem volt rossz, a sarkamban belépő csapat véleménye szerint, akik szokásosan eltévedtek a stadionban - jó szokás szerint. 
Öltözés közben Kisalízzal stratégiát egyeztettünk. 
A kosárlabdában öt fős a kezdőcsapat, az egy palánkra való játékban - streetballban - pedig négy plusz egy csere. A rendes, előbb említett játékban akárhány cserét alkalmazhatnak, nincs megadva. Az összes játékosból egy - a csapatkapitány - az irányító, a többiek mind egyetlen poszton mozognak. Nincs támadó vagy védekező, mindenki ott van, ahol tud, csupán az edzők szoktak posztokat megkülönböztetni. Az irányító irányítja a pálya játékát, irányító csak irányítót foghat, vagyis ők nem is nagyon fogják egymást. A mi stratégiánk valami olyasmi volt, hogy ha akárki is dob, Alíz mellé megy, mert akkor ha meglökik, őt faultolják ki, így neki kell a büntetőt dobnia, és ő a legjobb büntető-dobónk. Én nem megyek beljebb a hárompontos vonalon, mert aki tud olyat dobni, azt ki kell használni. A többiek passzolnak és kétpontosokat dobnak. 
Miután végeztünk, a kezembe vettem az izomszorítókat, és kimentem a fiúkhoz a folyosóra. Dani készségesen megismételte a szalagok felragasztását, míg Kiki azt magyarázta nekünk, lányoknak, hogy ezek a Szekszárd-lányok milyen bátrak, merthogy ő eddig két telefonszámot is kapott. 
- Te mennyit? - kérdeztem halkan Danitól. Kiki felé biccentett és bólintott egyet. Ő is kettőt. Hát, oké. Tényleg bátrak ezek a lányok, én sosem mertem volna csak úgy egy telefonszámot nyomni a srác kezébe, akibe én vagyok szerelmes. - Hol vannak? - kérdeztem.
Felém nyújtotta a kezét, és kivettem a tenyeréből a két papírfecnit. Dani szó nélkül megmagyarázta:
- Az egyik az a vörös hajú, ott a bírók asztalánál, a másik pedig az a barna, aki a lelátón ül a szőkével a harmadik sorban. - mutogatott, de igyekezett úgy tenni, hogy ne legyen feltűnő.
- Értem. Felhívod őket?
- Dehogy is, miért hívnám? - ezt utáltam Daniban. Nem zárta le a témát egy ponttal, visszakérdezett, bár nem várt rá választ, de mégis idiótának éreztem magam, hogy nem válaszolok egy kérdésre. Tudta, hogy ezt utálom benne, de mindig azt mondta, hogy "kell, hogy megtartson magában valami rossz szokást is, nehogy túlságosan szeretni kezdjem.", és gonoszan röhögött a kijelentés mellé. 
A fiúk hamarosan leszállingóztak a nézőtérre, mi pedig a pálya szélére. A kamerások már vettek minket, az egyik operatőr éppen arra kérte a mi csapatunk "kezdő5"-jét, hogy álljunk össze, hadd legyen egy kép a kezdőcsapatról. Ugyanezt lejátszották a másik csapattal, majd amikor végre valahára végeztek, pályára állhattunk. 
Én ugrottam, ennek megfelelően bementem a körgyűrű közepébe, ahol kezet fogtam a másik csapatkapitánnyal, majd egy pillanatra hátranéztem a többiekre, de nem volt időm elgondolkozni, mert már kezdődött is a meccs. Szerencsére nekem sikerült elütnöm a labdát, ami Dia kezébe pottyant. A csapatunk többi tagja előrefutott, így Dia passzolhatott Kisalíznak, akit persze rögtön úgy löktek meg, hogy ráesett a labdára. A meccs első balesete az első percben... A legtöbben körégyűltünk, de ő felállt, és folytatta, de mivel egyértelműen fault volt, dobott két csont nélküli büntetőt. Így rögtön négy pont előnnyel kezdtük a meccset.
Olyan volt, mint amilyenre számítottam: ötven ponttal vertük meg őket, bár a Szekszárd-lányok hősiesen kitartottak, de hiába, erősebbek voltunk. Daniék a pálya szélén boldogan ünnepeltek minket, de persze az utolsó dobás pillanatában fel sem fogtuk. Csak csendben álltunk, míg a közönség ZTE-szurkoló része üvöltözött. Én egy másodperc töredéke alatt Alíz nyakában termettem, ott ugráltunk. Persze, már jó ideje mindig második helyezést érünk el a bajnokságon, de azért minden évben ugyanúgy (ha nem jobban) örülünk neki. 

Fáradtan értem haza, és miközben fogadtam a netes gratulációkat (persze csak miután már megkaptam őket anyuéktól és a rokonoktól) a meccsen készült képeket nézegettem. Úgy döntöttem, hogy először lecsekkolom a felvételeket, és utána megnézem a híreket, mert amilyen gyorsan mennek az események, biztos voltam benne, hogy estére már egy tucat oldal tudósít rólunk.
De milyenek is lettek a képek? Először még csak a küzdőtér, majd jönnek a szurkolók: a mieink, az ellenfélé, az egész lelátó, az öltözőkön kilépő csapatok, majd az eligazítás a pálya szélén. A kamera az középre rakott kezeik fölé magasodott, onnan fényképeztek. A következő képeken a kezdőcsapatok összeállós képei látszódtak, majd az ugrás pillanata. Hihetetlen jó kép lett, a másik csapat kapitányával már mindketten elemelkedtünk a földről, így tényleg az ugrás látszik. Utána rengeteg dobó-védő páros, hárompontosok, rólam is. Vicces volt visszanézni a képeket, valahogy úgy éreztem, mintha nem si én lennék rajtuk. 
Miután ezzel végeztem, felnéztem Facebookra, ahol a falamat a rengeteg kép és a gratulációk árasztották el. Millió posztban jelöltek meg, amikben mindenki ujjongott, hogy nyertünk. Megnéztem a ZTE weboldalát, ahol máris szerepelt rólunk egy hír, amely a klasszikus kosaras csapatképpel kezdődött, ahol a tíz játékos (kezdőcsapat plusz öt csere) feles arányban beáll a körgyűrűre, a legelsők guggolnak, hogy mindenki látszódjon. Gyorsan lementettem a képet, nehogy elvesszen itt nekem, és végigolvastam a tudósítást, amely persze semmi újat nem tartalmazott, hiszem ott voltam, részt vettem. 
A ZTE Facebook falát is megnéztem, ahol a képen majdnem sírva fakadtam. Én és Alíz állunk rajta, mindketten az oklevél egy-egy szélét fogjuk (az érmet egy külön ünnepségen adják át), és mosolygunk. Ugyanolyan mez, ugyanaz a nézés, beállás, ami csak kettőnkre jellemző. Ugyanaz a kibontott, hosszú haj (bár más színben), a két legjobb barátnő vigyora... A képaláírás pedig: "Horváth Zelmira és Auer Alíz csapata a Magyra Bajnokság második helyén végzett a mai szekszárdi mérkőzésen. A részletes beszámolót a linken tekinthetik meg. Hajrá ZTE NKK, hajrá 13-asok!"
Voltak, akik nem értették, hogy miért van odaírva, hogy "Hajrá 13-asok!", de én persze igen. Az a lényege, hogy az egyesület két, bajnokságon is részt vevő csapatának két kapitánya (Zsófi és én), mindketten tizenhármas számmal játszunk. Így vagyunk mi a "tizenhármasok". Megnéztem a kommenteket is. Szinte mind gratulációval kezdődött, tobzódtak a büszke rokonok, az "Én lányom!" felkiáltásokkal. Visszamentem az üzenőfalra, és írtam egyet a ZTE-nek: 
"Bizonyára sokan ismerik a Facebook profilomat, de aki nem, annak elmondom, hogy én vagyok Horváth Zelmira. Nem, nem álprofil, én lennék, és ezáltal szeretném megköszönni a sok gratulációt, a biztatást, mindent, amit a rajongóktól kaptunk. Örülünk a második helynek, de tehetek egy ígéretet: Jövőre még az Uniqua sem állíthat meg minket! Jövőre a finálé a cél, és meg is nyerjük."
Nem telt bele egy perc sem, már harmincan megosztották a kiírásomat, és a ZTE oldalára egy kép is kikerült, amit gondolom ScreenCapture-val fényképeztek le, a fülszöveg pedig "Horváth Zelmira üzenete a szurkolóknak". Olyan kommentek érkeztek alá, amiken csak szüntelenül mosolyogtam. Majd egy, amin képtelenül elröhögtem magam. A feladó a Zalai Hírlap Facebook oldala volt, és ezt írta: "Ha jövőre bajnoki első helyet értek el, tietek a szombati hétvége rovat nagyoldala... :)"
Átlinkeltem a kommentet az összes csapattársnak, kivétel nélkül mindenki őrjöngött, de azt hiszem, ők még a nyert meccs hatása alatt. Én viszont csak lefekvés előtt egy kicsivel fogtam fel, hogy mi történt... Hát, bajnoki másodikak lettünk az NB1-ben!

2 megjegyzés:

  1. Hjajjjj.....Mi lesz velem jovo szerdaig???? Egyszeruen imadom!!!! Kicsit ugy tunt, mintha Zelmirat idegesitene, hogy Dani 2 szamot is kapott..... Kivancsi vagyok, hogy mi volt a "rejtett jel"...... De mindent fontosnak vettem az elhangzottakbol (vagy elolvasottakbol?!). S tovabbra is figyelek, hozd mar a kovi reszt! Imadlak csajszi! Puszyyy :* <3 (P.S.: Bocsi, hogy nem irok ekezetet, de telorol nem olyan konnyu, legalabbis, nem megszokott...)

    VálaszTörlés
  2. Annyira jól esik, hogy írsz, el sem hiszed. :D
    Szerintem ha most nem is esett le a figyelés ellenére, akkor majd a következő részekben le fog, mert vannak még utalások, és biztosan össze fog állni. :)

    VálaszTörlés