2014. július 9., szerda

Kilencedik Fejezet

Sziasztok,
Újra megérkeztem ezen a szép szerdai napon. Most is szerdán, igen, mert holnap nem biztos, hogy időben hazaérek, ugyanis személyi igazolványt és TB-kártyát csináltatni megyek, meg könyvesboltba, és valószínűleg Rékával is találkozom, mert már egy hete nem láttam a tábor miatt.
Jó olvasást, Nektek! :)

Miközben én otthon ültem és olvastam, csak úgy pörgött a Twitter fal, így amikor végre, fél hétkor átváltottam az állapotom "Online"-ra, rengeteg állapotfrissítés ugrott be, én meg gyorsan átfutottam az elérhető felhasználók listáját. "Bán Dani, @bandani állapota elérhető (Valakinél keksz? :D) , Kovács Kornél, @kkkornel állapota elfoglalt (Sálállálá, nem bukok meg bioszból!! :P) , Auer Alíz, @aalizannaztenkk10 állapota elérhető (Dani, muffin is jó?) , Kenese Laci, @klaci állapota elérhető (Valaki tudna nekem faxolni egy biosz dogafeladatsort holnapra? pls.).
Szóval mindenki csinált éppen valamit, én meg úgy döntöttem, hogy akkor én is kiírom, hogy mit művelek éppen. Ebből lett ez: "Horváth Zelmira, @horvathzelmirazte állapota elérhető (Top Gun *.* <3). 
Persze amint a falon megjelent az értesítés, miszerint elérhető vagyok, sorban érkeztek az üzenetek, miközben pedig válaszolgattam, végignéztem a kiírásokat. Különböző követett kosarasok posztjai között elvesztek az ismerőseim tweetjei, de párat azért megtaláltam. Például Kiki őrjöngött, hogy már akkor sem bukhat meg bioszból, ha minden órán kap egy egyest, mert ezt kiszámolta. Én kétségbe vontam a dolgot, mert Kiki matekból is körülbelül úgy áll, mint bioszból. Persze ezt mások is hozzám hasonlóan reagálták le.
@bandani: Izé, nem 1.7-re állsz?
@kkkornel: Neeeem. ;D Már 2.2-re. 
@horvathzelmirazte: Azt hogyan? 
@kkkornel: Megvannak az eszközeim. ;)
@bandani: Inkább nem akarjuk hallani. 
Nagyon jót röhögtem pár válaszon, amit még a mieink alá írtak. Közben felugrott egy újabb ablak:
@bandani: Hallod, celeb lettél, linkelek. 
@horvathzelmirazte: Na.
@bandani: Tessék. 
Megnyitottam az üzenetet. A link a Magyar Kosárlabda Szövetség honlapjára vezetett, nevezetesen a galériába. Elmerengve néztem a képet, amin mi, Alízzal vagyunk láthatóak: Szünet van, mi állunk vezetésre, éppen örülünk, Alíz átölel oldalról, én meg csak nevetek. Olyan tökéletes lett a lemerevített pillanat. A képaláírás a személyünket ismertette, de a kommentek alatta... "A ZTE két Alíza" "Zelmiránk.. *.* :)" Megnéztem a profilokat, akik küldték. Az egyikük ismerős volt a meccsekről, de a többiek nem, sosem láttam még őket, mégis ismerték a nevem.
Megnéztem a megosztásokat. A ZTE is megosztotta a Facebookon, így rámentem a linkre, és elmosolyodtam. beállították borítóképnek a Facebook-oldalukhoz. 2376 lájk, 134 komment. A képfelirat pedig: "Alízaink a ZTE NKK utánpótlás csapatából - pillanatkép a vasárnapi bajnoki mérkőzésről. A csapat a második-harmadik helyért játszik május 4-én! Szurkoljunk a csapatkapitánynak és helyettesének - a képen látható két Alíznak - hogy ugyanúgy ezüstéremmel fejezzük be, mint tavaly!"
@horvathzelmirazte: Láttam...
@bandani: Netcelebek lettetek... :D Nézd meg a kommenteket is.
Egye-fene, rákkattintottam, és ha addig nem gyűlt könny a szemembe, akkor eljött a pillanat. Olyanok voltak mint "Számomra e közül a két lány közül kerül ki az első magyar NBA kosárlabdázónő". "Büszke lehet rájuk a vezetőedző". "Jogosan vannak ott, ahol". "Horváth Zelmirát vissza Zalaegerszegre, sőt egyenesen az NB1-be!". "Nem esett messze a fájától egyik sem...". És végül, ami végleg betette a kaput. Egy képes hozzászólás volt, méghozzá egy olyan képpel, ahol apu ül a lelátón az egyik meccsemen, én pedig mellette. "Az apja büszke lehet rá. Horváth Gyula emléke sem múlik..., Ha akarjuk hogy múljon, ha nem, marad, mert ott van a lánya, aki úgy néz ki, túltesz az apján."
@hiorvathzelmirazte: Láttad az utolsót? Amiben a kép van?
@bandani: Láttam. :) 

Daniék meccse hétkor kezdődött, de mi, Alízzal már hatkor ott ültünk a fiúkkal. Ők a Sopron fiú csapatát várták, akik párhuzam-csapatától mi kikaptunk az előző héten, és rájátszásra megyünk - miattuk! - szerdán a Körmend ellen.
A szurkolómezünk a csapatmez sárga melegítőfelsőjéből és egy sötétkék farmerből állt, amihez én a fehér vászoncipőmet húztam fel, Alíz pedig egy sötétzöld Converse-t. Már leraktuk a büféből hozott kaját a kispad mögötti első ülősorra, hogy nehogy elfoglalják, bár nem tűnt valószínűnek, mert általában lefoglaltuk, ültetőkártyával is a helyet, de fő a biztonság. Alíz egy rakat muffint sütött, és az ideges fiúk minden nyomorukban azt rágcsálták.
- Lányok, ki - nyitott be Gáll - Nektek meg lélekmosás!
Kifelé azért mosolyogtunk az edzőnk sajátos taktikáján, de nem röhögtük el magunkat, csak amikor kiléptünk az öltözőből és a folyosón egyenesen a pályára jutottunk. Csak mi voltunk lent a küzdőtéren, a nézők szerintem azt hitték a játékosok jönnek, így felálltak, de végül nem lett igazuk. Átnéztem a másik oldalra: az Uniqua Liga fiúi nagyon fixíroztak minket. Azt hiszem, mindkettőnket tudtak legalább egy játékoshoz (Danihoz és Kikihez) kötni, és csak azért tették nekünk a szépet minden egyes alkalommal, hogy a mieink idegein táncolhassanak.
Felmentünk a lelátó első sorába a játékospadok mellé, ahol pontban hétkor meg is kezdődött a mérkőzés. Dani és Bálint (Uniquás) kezet ráztak, a soproni szurkolólányok pedig minket fixíroztak.
A meccs a mi mélypontunkkal kezdődött. Gáll odaült a bírok asztala mellé, ahogyan a Sopron edzője is tette, majd egyszer csak odaintett magához.
- Horváth Zelmira. - mutatott körbe a bíróak, közjegyzőnek. - Alíz, szedd fel őket, nem lehet, hogy porba tiporják.
Mosolyogva odamentem a pálya szélére, ahol az edzők szoktak állni, és a fiúkat figyeltem. Éppen mi dobtunk pontot, tapsoltam egyet, de jöttek is már vissza védekezni. A lábam talán kicsit be is lógott a pályára, de megérte, mert a kinyújtott kezem látva Dani gyorsabban futott, és bele is csapott, de úgy, hogy visszhangzott a csarnok. - Csináljátok meg! - ordítottam utána.
Így történt meg az, hogy az edző helyett én álltam a pálya szélén, és biztattam. Alíz is odajött, együtt adogattunk törölközőt, kulacsot... És megérte a kiabálás, az aktivitás. Az utolsó percben húsz ponttal húztak el. A Sopron lányai először lenézően mosolyogtak ránk, hogy mi ott ugrálunk, hogy a fiúk nyerjenek, de amikor meg lett az eredménye, már ők is bekiabáltak párszor a pályára. De természetesen egy perc alatt nem lehetett tizenegyet bedobni, így mi nyertünk.
Amikor lejöttek a pályáról, fogtam magam és azonnal Dani nyakába ugrottam. Alexa is így tett, aki a végére hozzánk hasonlóan odasomfordált az oldalvonalhoz, ő úgy vetődött Kikire, hogy amaz megtántorodott.
- Ügyesek voltatok! - úgy ölelgettem, mintha, nem is tudom, járnánk, de nem érdekelt mások véleménye. Közben Alíz is odajött hozzánk, ő is ránk ugrott, így a pálya szélén össznépi "Kicsi a rakás!" kezdődött, legalul szerencsétlen Danival, aki egy másfél órás kosármeccs után még azzal is szenvedett, hogy valahogy ledobjon minket. A közönség nevetett és tapsolt, mivel jórészt a mi szurkolóink jöttek ki.
A bíró bejelentette az eredményt, ünnepélyesen elbúcsúzott a csapatoktól, lezárta a mérkőzést, így aki akart, mehetett öltözni, mi azonban szokásosan a terem közepén, a körgyűrűn ülve fotózkodtunk, ahogy a legtöbb meccs után tettük. A Zalai Hírlap fotósai először a fiúkról készítettek képeket, majd jött a szurkolótábor is, úgyhogy kellő mennyiségű felvételen szerepeltem én is.

Szerdán volt a rájátszásunk, a szezon utolsó meccse Szekszárdon. Bár Gáll már az interjúban magabiztosan mesélt a megszerzett második helyről, még volt hátra egy meccs, csak a bajnok Sopron volt biztos. Az idei szezonban egy igazán szoros 51:48-as pontarányú meccsen magunk mögé utasítottuk a pécsi PINKK csapatot, akikkel a meccseink mindig nagyon durvák, sérülésekkel telik, és izgalmasak voltak. Ők a harmadik-negyedik helyért játszottak hétfőn a Szekszárddal, leverték őket, így ha mi is győzünk, akkor a sorrend valahogy így fog alakulni:
- Sopron Uniqua Liga
- ZTE NKK (mi)
- PINKK PÉCS
- Szekszárd Úttörők
Igazából tudtam, hogy nyerni fogunk aznap, mert így az U14-es bajnokságon csak az első három helyezett volt teljesítményben nehéz dió, így mindenki tudta, hogy ez a három csapat rendezkedik majd az első három helyen, a többi meg osztozik hátul.
Aznap, szerdán úgy beszéltük meg, hogy én elmegyek a sulimig busszal, mert nem lett volna okos megoldás elmenni a lakásunkig a busszal, az előző változat a gyorsabb utat szolgálta. Nyolc előtt érkeztek meg, így az osztályom egy része ott volt, amikor begördültek. Gyorsan megöleltem a barátnőmet, majd felugrottam a buszra, és leültem Dani mellé, aki természetesen foglalt nekem helyet. Ahogyan kiintegettem a srác mellől, persze össznépi sugdolózás kezdődött, már integetés előtt.
A buszon persze a szokásos "Ereszd el a hajam!" hangulat uralkodott, így nem lepődtem meg azon, amikor valaki fejbe dobott egy csomag bontatlan kenőmájassal, vagy egy zsemlével. A cucc egyébként az előttünk ülő Diának ment, aki szakácsot játszott, szóval ha akármilyen félkész kaját odavágtunk hozzá rögtön ehetővé varázsolta.
- Valaki zene? - kérdezte Kiki, aki velünk szemben ült Kisalízzal.
- Majd én.
- No! - állt fel Luca, az egyik cserénk. - Nem nyolcvanas-évek-buli!
- Jó, mai lesz. - törődtem bele, hogy ezen az úton sem az én zenémet hallgatjuk.
Éppen Avicii-tól az Addicted To You üvöltött, amikor valaki kitalálta, hogy játsszunk vakhívást. Jó, gondoltam. Dani önként adta a közösbe a telefonját, hogy a többieken röhögjön. Kisalíz kezdte, nagyon komoly, magabiztos hangon:
- Szia, azon gondolkoztam, hogy nem lenne-e jobb a ma este...
- Ő, de, persze... - válaszolta egy fiatal (talán Daniékkal egyidős) srác a kihangosított vonalban.
- Jó, mert akkor jobban ráérek, tudod amúgy rengeteg a dolgom. Akkor biztosan ráérsz?
- Igen.
- Jó, akkor találkozzunk az Astoriánál. Szia!
És a srác letette. Miközben felfogtuk, mi történt, Alíz röhögve meghajolt közepén, mi meg óriási tapssal díjaztuk.
- Akkor most randid van holnap az Astoriánál? - kérdezte Dani.
- Neki van. Csak nem tudja, kivel. - vonta meg amaz a vállát.
Miután Alízhoz egy csomó kaját vágtunk - díjképpen - elénekeltük a Nálunk van a labda! fociindulót. Na igen. Minden idegenben játszott meccsre menet fociindulót énekel a csapat, mindegy, hogy kosarasok vagyunk, avagy sem.
A meccsekben imádtam a buszutakat, mert valahogy mindig elvoltunk, és nem volt olyan széthúzásos, mintha kocsival mennénk. Szerettem ezt a csapatot, akárki akármit mondott rájuk, foggal-körömmel védtem a közös igazunkat, még ha be is égtem miatta. A ZTE mintás cuccaimtól folyt ki a szekrényem, még a focisták meccsein is folyamatosan ott voltam.

Lassan begördültünk Szekszárdra, Gáll pedig elkiáltotta magát:
- Gyerekek leszállás!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése