Hatodik Fejezet

Sziasztok,
Képzeljétek, lemaradtam a Zalaegerszegi Megyei Bíróság ingyenes látogatásáról, amire rohadt kíváncsi voltam, de majd bevitetem magam a rendőr-keresztanyámmal (Tündérkeresztanya :D). Amúgy nem azért jön későn a rész, mert nem volt kész (rímekben beszélek! :D), hanem mert Egerszegen voltam Rékával három napot. Jó olvasást Nektek! :)
#Utóirat: A képek a ZTE NKK hivatalos galériájából vannak. :D

Szombat este a gépem előtt ültem, és filmkritikákat olvasgattam, meg a Class FM negyvenes toplistáját hallgattam, meg a csapat Twitter csoportjában beszélgettem. Éppen azon ment az eszmecsere, hogy ki nézte a BL döntőt. Én természetesen néztem, mint mindig. Bár a focit játszani nem szeretem, nézve néha azért izgalmas. 

Közben Kata párszor berontott a szobámba, jó szokása szerint, de úgy körülbelül nem zavart meg. Közben azon gondolkodtam, milyen filmet kéne megnéznem, mert éppen nem volt olyan az újak között, amit nem a moziban terveztem volna, így beírtam a Google-ba, hogy "alap filmek" és hogy "klasszikus filmek". Több listát kidobott, abból csak keveset nem láttam. Azoknak keveseknek az egyike volt A bárányok hallgatnak. Egy rövidített változatot láttam belőle, de zavart, hogy nem az egészet, így el is indítottam Indavideón. Amíg töltött kritikákat olvastam róla, de felugrott a Twitter ablak.
@horvathzelmirazte: Kinél van a melegítőm?
@gaborkiss: Elhiszed, hogy nem nálam?
@horvathzelmirazte: El. De most komolyan. Kell holnapra. Utoljára edzésen láttam.
@kkkornel: Ki mellett ültél?
@bandani: Alíz, Zsófi mellett ültél. Ugyanaz van a mezeteken. Kérdezd meg.
@kkkornel: @horvathzsofia13, nálad van Alíz melegítője?
@horvathzelmirazte: nem fog válaszolni, hagyjad.
Zsófi tényleg nem szándékozott írni, úgyhogy inkább hagytuk az egészet, és folytattuk webkamerán. Alíz folyamatosan azon röhögött, hogy mekkora barom volt az, aki kitalálta, hogy neki meg Zsófinak ugyanolyan melegítője legyen. Igaz, a nevük nem egyezett, de Alízt kosaras körökben Zelmiraként ismerték, így a monogramja H. Z., Zyófinak meg H. Zs. Nos, neki lehagyták az "S"-t, így mivel a mezszámuk is ugyanaz, ha nem nézik a méretet, keverik rendesen.
- Most komolyan. Megnézném egy S-es melegítőben... Százkilencven centi. - röhögött Alíz.
- Viccelsz? Rá se megy. - vetette közbe Kiki.
- Mondja ezt az, akinek hosszában kétszer akkora kellett, mint nekem? - kérdeztem vissza.
- Nem szólunk be a magasnak. Nekem legalább nem kell aggódnom, hogy nálam magasabb csajt találok. - vágott vissza Kiki.
- Nekem se. Mint látod, nincsenek igazán. - húztam ki magam.
- Nem lettél magasabb. - szólt bele Alíz a webkamerába.
- De optikailag igen.
- Pedig nem. - közölte Gábor.
- Tökmindegy. - intette le őket Kisalíz - jöttök holnap, nem?
- Hát hogyisne. Aztán majd a mienkre.
- Persze. - vágták rá egyszerre.
@horvathzsofia13: @horvathzelmirazte, nálam van, holnap viszem.
Senki sem foglalkozott Zsófi üzenetével, pedig biztos voltam benne, hogy mindenki látta már. Zsófi nem egy közkedvelt csaj, legalábbis Alízzal mindig bunkózik, mert ő nem veszi olyan komolyan a meccseket, ha nincs tétje. Zsófi pedig képtelen veszíteni, ezt mindenki tudja róla.
Este elköszöntem tőlük, és mentem lefeküdni. Alíz reggel jön majd busszal, megyek elé, és már délelőtt odamegyünk a csarnokba, hogy a vendég csapat érkezzen előbb. Meg neki ilyenkor mániája segíteni: a pontozási ás aláírási lapokat nyomtatni, az öltözőket ellenőrizni, pályát ellenőrizni, meg amúgy benne lenni a szervezésben. Egy ilyen csaj mellett valahogy nekem is aktivizálnom kell magam, úgyhogy alkalmazkodom a helyzethez.
Amikor lementem a konyhába egy pohár vízért, anyu azért rákérdezett a programra.
- Szóval, holnap reggel háromnegyed tízkor ideér a busza, kimegyek elé, feljövünk ide egy kicsit, kajálunk, aztán már dél körül megyünk le a Gállnak segíteni. - vontam meg a vállam.
- Alíz meddig marad?
- Holnap ugye végig, este már nem akarják hazaküldeni, így reggel megy haza, asszem a harmadik órára ér be, vagy valami ilyesmi.
- Akkor lesz valami utóbuli, ha nyernek a lányok? - kérdezte anyu.
- Úgysem nyernek, úgyhogy nem szerveztünk semmit.
- Nem szép hozzáállás.
- A Sopron mindig leveri őket. De, attól függetlenül meglátjuk, hátha utána eszébe jut valakinek.
Anyu mindig is bírta, hogy csapatjátékos vagyok, szerinte ez fontos a személyiségfejlődében, annak meg pláne örül, hogy lányokkal barátkozok. Hát, tíz éve vagyok velük összezárva, nyilván barátkoznom kell velük, na. Fuck logic.

Reggel kilenckor keltem, mert tudtam, hogy egy órát igénybe fog venni a készülődés. Nem mintha ilyen cicafiú lennék, vagy olyasmi, de mi ketten Balázzsal kemény harcokat vívunk a fürdőért. Nem tudom mi lesz, ha Kata is beszáll a dologba, remélem valahogy megoldjuk.
Miután fél tízkor végre elkészültem, kiléptem az ajtón, és elindultam a buszmegállóba. Nem mintha Alíz nem találna el hozzánk, de én szeretek vele lenni, meg szívesen sétálok, ha kettesben lehetek vele negyed órát.
Amikor leszállt a buszról, szokásához híven megölelt és a nyakamba ugrott.
- Le fognak verni minket. - közölte.
- Hát, még mindig ugyanolyan jók, de ez nem azt jelenti, hogy nincs esélyetek. - próbáltam szépíteni, de mindketten tudtuk, mi lesz ennek a meccsnek a vége.

Alízzal a meccs tiszteletjegyeit raktuk éppen stócba nevek és képviseltek szerint, amikor a Sopron belépett. Sosem voltak szimpatikusak, főleg ezzel a nagyzoló testtartással meg mozdulatokkal. Alíz először észre se vette őket, a Mighty Wings-et dúdolgatta a Cheap Trick-től, de a bökésemre felnézett. A csapatkapitányok, Kíra ránézett, és szeméből csak úgy sütött a megvetés.
- Horváth. - köszönt.
- Kelemen. - biccentett Alíz is.
Kíra mögött elkezdődött a suttogás, egyre többször hallottam ki a beszélgetésből a "Zel"-t, vagy a "Zelmira"-t. Persze, Alízról beszélnek, őt azonban különösebben nem érdekli, van egy fan clubja.
- Amúgy. - fordult meg, amikor mentünk volna fel a meghívott vendégek ültetőjét intézni. -  Mi sosem beszélünk rólatok, szóba se kerültök, le vagytok ejtve, de nekem legalább van egy fanclubom.. Velem törődnek. - mosolyodott el, aztán otthagyta őket.
Mire mindennel végeztünk és bementünk az öltözőbe a legtöbben már ott voltak, csak a cserék hiányoztak. Alíz simán elkezdett öltözni, levette a cipőjét, meg már húzta fel a felsőjét, a többi lány azért igen ordított, hogy menjek már ki, mire Alíz is észbe kapott, és elkezdett röhögni. Persze, miután kimentem rögtön kezdődött a pletyka, szívatták is rendesen, hallottam. Mialatt ők érkeztek Kiki és a cserék is megérkeztek, teljes lett a létszám.
Olyan fél óra múlva jött ki az egész csapat, élen a két Alízzal. Az enyém - haha - már nyomta is a kezembe az izomra tapadó csíkokat.
- Hátra meg combra. - közölte, és felhúzta a pólóját annyira, hogy a gerince mentén fel tudjam ragasztani. Mellé keresztbe még kettő ment, hogy ne húzza meg a vállát - ezek egészen odáig felértek - majd egyet-egyet raktunk a combjára.
- Köszi. - mondta, és elindult lefelé a lépcsőn. Végig a mezét néztem, pedig egypárszor már elolvastam, mi is van rá írva, attól függetlenül, hogy a fiúmez majdnem ugyanolyan. "Zala Volán ZTE NKK Zalaegerszeg - utánpótlás" alatta "H. Zelmira 13 CsK" majd egy kis kék részen a készítő neve: "RECOP".
- Kérjük a két csapatkapitányt, Kelemen Kírát és Horváth Zelmirát! - kiáltotta el magát a bíró. Alz egy gyors pacsival és pár "Ügyi legyél!" kiáltással búcsúzott tőlünk. Én azért nem hagytam, odamentem vele. Gáll elég furán nézett, gondolom sejtette, hogy ki fogunk kapni, meg az idegen bíró se tetszett neki.
- Oké, a Sopron csapatát ismerjük, a ZTE kezdőcsapatát, és három cseréjét kérném. - nézett Alízra a bíró.
- Csapatkapitány Horváth Zelmira, helyettes csapatkapitány Auer Alíz, a további három... - csak úgy sorolta a neveket, miközben álltam mellette.
- Rendben, egy aláírást kérünk a csapatkapitánytól. - tolta az orra elé a lapot.
- Rendben... - mormogta Alíz, megfogta a tollat, és alápöttyintette a szokásost: Egy H egy A és egy Z egymáson, majd alá kicsiben: Horváth Zelmira. - Kész.
- Köszönöm, mehettek, tíz perc múlva kezdünk. - közölte.
- Oké, gyerekek! - hívta oda a szélső pályarészre a csapatot a Gáll, majd közénk állt. Mi, a fiúk leültünk a melegítőfelsős lányok közé (Alíz is visszakapta végül) és hallgattuk.
- Minden megvan. Először dobálhattok egy kicsit, majd szokásos bevonulás, és kezdődik a meccs, feldobással. Csapatkapitány ugrik csapatkapitánnyal. A körgyűrűre úgy állunk fel, hogy mindenki azzal szemben áll, akit fog. Alíz, visszafelé üsd a labdát, ne a másik térfélre, mert nem tudnak olyan gyorsan átfutni. Alíz - nézett a másikra - Te mindig amellett futsz, aki dob, hogy ha faultolnak, akkor téged, mert te tudsz büntetőt dobni. Ennyi. Jók legyetek. - sóhajtott.
Elkezdődtek a bemelegítések. Én Kiki mellett ülve néztem a lányokat, miközben már elkezdtek kamerázni és fényképezni körülöttünk a Zalai Hírlap fotósai. Sípszó szakította félbe a gyakorlást, a bíró magához hívta a csapatkapitányokat, kezet fogott velük, és azok ketten is egymással. Alít odaszaladt hozzájuk a bevonulásra. A Bíró - mily meglepően - először a másik csapatot szólította, akik hatalmas tapsvihar közepette felálltak. Utána jöttek a mieink, ők is beálltak a körgyűrűre, a bíró befurakodott oldalt, a két csapatkapitány középre ment, megállt a válaszvonalnál, ugrásra készen. Alíz arca feszült volt és figyelmes, nagyon koncentrált a labdára. Végül a bíró kidobta, pontosan kettőjük közé. A Sopron Kírája ugrott, de rosszul ért bele, így a lemaradt Alíz kezébe került a labda, aki rögtön kipasszolta oldalra, hogy nehogy elvegyék a tömegben. Azzal a mozdulattal futni kezdett előre, üres helyre. A Sopron csak loholt utána, Dia lepasszolta neki, Alíz tempóra állt be és már dobta is, csont nélkül. Eleve három ponttal kezdtük a meccset.
Gáll persze örült, de tudta, hogy ez meg fog szakadni, és így is lett. A Sopron vagy húsz ponttal lehagyott minket a második tízperces játékidőre, de amikor felálltak a pályára, Alíz megszólalt.
- Engem nem érdekel. - mondta Kisalíznak - Most megmutatjuk.
És meg is mutatták. Alíz felemelkedett, ugrott, elesett, minden, de valahogy behozták. Nagyon szoros volt, dobálták a hárompontosokat, Kíra nagyon idegesen csinálta, látszott rajta. Röpködtek a pacsik a pályán, az egész olyan orbitális ütemben zajlott. Minden pontnál tapsvihar és örömünnep, mi is beszálltunk, minden passznak örültünk.
De azért kikaptunk. Kemény kilenc ponttal. Alíz csalódottan jött le a pályáról, de ő még ilyenkor sem adta meg az ellenségnek, hogy szomorúan lássák. Afal felé fordultam, ő mellén jött, elvágta magát a földre, és hátrafeküdt az alapvonal mellett, a palánk alatt.

Utána nem csináltunk semmi különöset. A csapatnak nem volt kedve semmi ünnepléshez, csupán elmentek haza. Mi, Alízzal úgy döntöttünk, maradunk egy kicsit. A lelátón ülve néztük a takarítókat. Nem vette át a mezét, csupán az alját egy fekete nadrágra, a rövid ujjú pulóver rajta maradt, a haja csatakosan lógott a vállára.
- Ne legyél szomorú, így a második-harmadik helyért mentek. - simítottam meg a vállát.
- Oké, de ezt megnyerjük, akkor nincs már semmi. Elsők lennénk. Magyar bajnokok. - nézett a szemembe. Persze, neki fontos, mindenkinek fontos.
- Értem, de jövőre legyőzitek őket. Te meg csak ne panaszkodj, nem mindenkit hívnak a válogatottba.
Elmosolyodott, majd visszafordult és a pályát nézte. A takarítók éppen hordták be a labdákat, amiket gyakorláshoz használtak.
- Hát, nem tudom. Ellenük mindig reménytelen a játék. Tudtam, hogy vesztünk, már az elején. - közölte beletörődően.
Nem tudtam, mit tegyek vele. Bár jó ideje barátok voltunk, nekem a női szomorúság olyan volt, mint a lányoknak, ha egy fiú beteg: nem lehet vele mit kezdeni. Így átöleltem a hátát, és úgy üldögéltünk még ott egy darabig.