Sziasztok! A héten a szerdával bezárólag letudtam a dolgozatokat. Iszonyat sokat készültem mindre, remélem jól is sikerültek. Vég-kimerült vagyok, de ahogyan azt a legtöbb blogger tudja, írásra valahogy mindig van elég energia, így ha nem éppen pötyögtem, akkor gifet kerestem, vagy ilyesmi, de végül - egyébként nem ma - megszületett a harmadk fejezet. Ehhez csak annyit mondanék, hogy én már nagyon előre járok a történetben, és furcsa, hogy ti még csak ezt fogjátok olvasni, de remélem tetszik majd. :) Itt a kezdő gifnek amúgy van utalása is: Egerszeg felé az úton ilyen hatalmas szép erdők vannak. :)
Nettivel és Emével beszélgettem egyszerre, miközben a busz már Zalacsánynál járt. Még csak fél három volt - az osztályom egy része éppen fizika korrepetáláson ült, míg én buszoztam, mert a Gáll elkért, hogy odaérjek Egerszegre az edzésre, mert hát azért, ha a csapatnak hétvégén meccse van, akkor a csapatkapitánynak illik megjelennie. Persze, úgy jöttem el a suliból, hogy hihi, nekem két órával kevesebb. De tesin is úgy ültem, hogy haha, én ilyen menő vagyok, és a Berta mondta, hogy ha hasznosítani akarom magam, akkor számoljam a hibapontokat. Öröm volt, főleg azt nézni, hogy a legnagyképűbbek az első percben kiestek, mert ellépték, vagy akármi.
Nettivel és Emével beszélgettem egyszerre, miközben a busz már Zalacsánynál járt. Még csak fél három volt - az osztályom egy része éppen fizika korrepetáláson ült, míg én buszoztam, mert a Gáll elkért, hogy odaérjek Egerszegre az edzésre, mert hát azért, ha a csapatnak hétvégén meccse van, akkor a csapatkapitánynak illik megjelennie. Persze, úgy jöttem el a suliból, hogy hihi, nekem két órával kevesebb. De tesin is úgy ültem, hogy haha, én ilyen menő vagyok, és a Berta mondta, hogy ha hasznosítani akarom magam, akkor számoljam a hibapontokat. Öröm volt, főleg azt nézni, hogy a legnagyképűbbek az első percben kiestek, mert ellépték, vagy akármi.
Tudtam, hogy már csak negyed óra van hátra az útból, így kihúztam a fülhallgatómat, betettem a ZTE-s edzőtáska egyik kicsi zsebébe, eltettem a könyvet, amit út közben olvastam, úgyhogy gyakorlatilag készen is voltam a leszállásra. Még levettem a pulcsimat, hiszen szép idő volt, és megpróbáltam berakni a többi cucc mellé. Közben persze az osztályom sem hagyott békén - a fizika korrep láthatóan senkinek sem tetszett.
Eme üzenete: Hol vagy?
Alíz üzenete: Zalacsány.
De nem mindenkinek volt elég két üzenet.
Netti üzenete: Úúú, akkor szerzel nekem eccarvut Danitól? Lécciii....
Alíz üzenete: A húgának van egyszarvúja. nem fogom elcsórni egy hétévestől. Különben is, most fel sem megyek hozzájuk, edzésre jöttem, háromkor kezdődik, másfél óra, hatra otthon vagyok.
Netti üzenete: Akkor holnap jössz suliba?
Alíz üzenete: Persze, hogy megyek. De nem leszek ötödik-hatodik órán. Na, megyek, le kell szállnom.
Netti üzenete: Aztán ügyesen!
Persze, egész úton a stratégián szerettem volna gondolkodni, de az idióta osztálytársaim órák előtt, órák után, órák alatt zaklattak, így nem ment könnyen a dolog. Pláne, ha nem csak olyan üzeneteket küldenek, amikre smiley-t kell írni, hanem komplett kérdéseket tesznek fel, amire válaszolnom kell... Persze, ki is kapcsolhatnám, de azzal magamat húznám csőbe: volt már, hogy így a buszút végén szóltak, hogy ne a Munkacsarnokba menjek, hanem az Adyba én meg nem hallottam meg.
Most valahogy egyértelmű volt, hogy a nagy csarnokban leszünk. A Gáll annyira imádott minket, meg annyira érdekelte a teljesítményünk, hogy ha akármilyen megmérettetésre készültünk, mindig megszerezte nekünk a csarnokot edzésre. Mára mondjuk nem kellett volna, mert azt mondta, csak egy stratégiai megbeszélést tartunk, de persze esélyes volt, hogy utána gyakorlunk is.
Dani már várt a buszmegállóban, amikor megérkeztem. A nyakába ugrottam - szokásosan... - aztán el is indultunk a csarnok felé.
- Holnap meddig maradhatsz? - kérdezte.
- Holnap szerda, utána nap csütörtök... Nem tudom. Megkérdezem anyut. Miért?
- Emlékszel, hogy megbeszéltük, hogy minden premierre elmegyünk? Ugye a Rio 2, meg a Transzcedens megvolt, akkor jöhet az Amerika kapitány 2 - A tél katonája meg a Csajok Bosszúja. - közöltem.
- Te ezt így számon tartod? - néztem rá. Persze, én is tudtam, hogy min voltunk legutóbb, de hogy mit mikor játszanak melyik teremben, azt is csak ő tartotta a fejében.
- Megkérdezem anyut. Elrángassalak valami csajos filmre?
- Nekem mindegy. Minden filmet megnézek.
Daniról valóban igaz volt, hogy mindent megnéz. Imádta a filmeket, neki mindegy volt, miről is szólnak. Én körülbelül ugyanígy álltam hozzá, így mi ketten nagy mozizók lettünk. Egyikünket sem érdekelte, ha egy hatéveseknek szóló mozi az, vagy úgy surrantunk be, mert horror és tizennyolcas.
- Legyen először akkor a Csajok bosszúja. Azt a hétvégén leveszik a műsorról, a Transzcedens marad még. Legfeljebb meccs után elmegyünk, megnézzük.
- Nekem jó. - mosolyogtam.
Őszintén örültem, hogy közös programot szervezünk Danival. Imádtam vele lenni, kötöttségek nélkül beszéltünk meg dolgokat, tényleg. Igazi fiú-lány barátság volt a miénk, társaságban kiegészítve Alízzal és Kikivel. No, meg néha Alexával, de az a csaj igazán nem számított. Nem szerettem Alexát, a kezdetektől megvolt köztünk az ellenszenv, és nem is erőltette senki, hogy mi egy légtérben legyünk. Persze, előtte játszottam magam, mert nem akartam ciki helyzetbe hozni Kikit, hogy a barátnője, meg a haverja nem jönnek ki egymással. Meg Daninak se lett volna jó, de az "már mellékes".
Mire odaértünk a legtöbben már ott voltak: a sarkon én a lányöltöző felé indultam, beérve pedig az őrület fogadott: szétdobált izomtapaszok, cipők és ruhák, tetejükbe pedig mindenféle parfüm illata szállt a levegőben. Persze, az ember nem szeret hat illattól bűzleni, de én valahogy megtaláltam ebben az egészben a feelinget, így pedig jó érzés volt beleszagolni a levegőbe.
Átvettem az edzőmezemet, ami fehér-kék-sárga volt, a rendes mezhez hasonlóan. A melegítő felső részét felvettem, az alsóra nem volt szükségem, bekötöttem a huszonötezret érő kosaras cipőt, amit kizárólag edzésre használtam, mert a meccses ennek a duplájába került. Az izomszorítókat is feltettem: ragadtak a lábamra, mellkasomra kezemre, vállamra, hátamra, lapockámra és vádlimra. Mire végeztem, elég hülyén éreztem magam, de kiérve láttam, hogy a többiek se különbek, és nem csak nekem áll idiótán.
A legtöbben palánkra dobáltak, de Dorináék például a szabad perceket kihasználva ültek a pálya szélén, és beszélgettek. A szememmel a saját társaságomat kerestem, de se Kikit, se Danit nem láttam, így erősödött a gyanúm, hogy még nem végeztek, vagy ha mégis, akkor a hűvös öltözőben beszélgetnek. Nem mentem be hozzájuk, bár röhögtem volna jókat a baromságaikon, meghagytam nekik ezt egy pasis pillanatnak, úgyis tudtam, hogy mindketten el fognak kísérni a buszig.
Végül Dorina és Alíz közé ültem le, akik éppen egy One Direction számról beszélgettek. Alíz mindig is szerette őket, már az X-factorban, amikor még nem együtt szerepeltek, Dorina meg nem tehetett mást, hallgatta. A megérkezésemkor persze változott a téma, jöttek a megjegyzések az új gyerekre a nyolcadikosoknál, én meg sajnáltam, hogy már nem ide járok, mert akkor én is érteném, hogy min nevetnek, meg én is ott lehettem volna... De ő nem kapott sok kitárgyalást, rögtön jött a kedvenc témájuk: az én szerelmi életem.
Persze, nem tudtam sokat mondani: még mindig nem figyelt fel rám, csupán tesiken szoktunk röviden beszélgetni, akkor is csak a kosárról, mert ő is szereti... Szóval közös témánk konkrétan semmi sem volt, ezen kívül, a haverjai közé még csak beilleszkedni sem tudtam... Úgyhogy én magamban halálra ítéltem ezt a szerelmet, persze azok ketten nagyon biztattak, hogy össze fog jönni, sikerülni fog, a szezonzáróra már őt is hozom...
Ennek az egész liturgiának Gáll vetett véget, aki kiparancsolta a fiúkat az öltözőből, és tornasorba állíttatott minket, vegyesen. Az elejére Kiki került, a végére Dorina, és a kettőjüket összehasonlítva olyan érzésem volt, mintha összevont napköziben lennék.
- Nos, teljes a létszám. - pillantott körbe - Mondjuk, a fiúkra nincs is akkora szükség. Nos, vasárnap meccs, tegnap már elmondtam a dolgokat, Alíz, te meg majd következtess. A csapatkapitány nem kérdés, a dobók és a védekezők felosztása sem. A kezdő csapat: két Alíz, Dorina, Kinga, Dia. A cserék: Hanna, Lujza, Tünde. A többiek is jönnek, persze, lehet nektek is be kell ugranotok, ezért mez legyen, meg elsősorban a pályakezelésnél kell majd segíteni. A bíró jön a soproniakkal.
Páran felhördültek a kijelentésre.
- Tudom, én is értem, hogy nem szeretitek, én sem vagyok vele másképp. De túléljük. Az utánpótlás jön szurkolni, a nagyobbak is, és a fiúk is, vagy kitekerem a nyakatokat. Na, kezdjük!
Elsőként bemelegítő köröket futtatott velünk, majd következett a nyújtás, és a hármas-nyolcas, illetve a formációk gyakorlatai. Utána két csapatra osztott minket, és büntetődobó versenyt játszottunk, mert szerinte a "vesztes csapat tíz fekvő!" motiváció nem rossz ötlet. Szerintem meg de.
A mi csapatunk nyert, de én ezt már valahogy természetesnek vettem. A másik csapat lenyomta a fekvőket, utána Gáll bevallotta, hogy kicsit aránytalanul osztott, így újrakeverte, és következett a meccs. Ez nem ment sokáig, utána felrakta a kezdőcsapatot, ellenük pedig öt fiút, engem, Kikit, Barnit, Andrist és Zolit, hogy erősebb ellenfelük legyen, mert a Sopron nagyon durván játszik. Maga a küzdelem érdekes volt, a fiú kezdőcsapat a lány megfelelő ellen. Mi Kisalízzal eléggé odatettük magunkat, de hiába, a fiúk azért lényegesen erősebbek voltak nálunk, így a többiek már feladták, mi meg harcoltunk, de természetesen eredménytelenül.
Miután letelt a másfél órás edzés, és megérkeztek a következő terembérlők, Gáll levezényelt minket a pályáról, így az öltözőkben röhögtük ki magunkat, nem a pályán fekve, a fáradtságtól.
Én nem nevettem velük: gyorsan öltöztem, mert el kellett érnem a buszt, ami visszavisz a kicsi faluba, ahol annyira utáltam élni. Amikor végeztem, Dani már várt az ajtó előtt, a kezében a cuccával. Néma csendben, fáradtan sétáltunk ki a buszpályaudvarra, ahol még volt tíz percünk, így leültünk a padra, és vártuk a beszállítást.
Lassan elbúcsúztunk egymástól. Kevesen voltak, Dani egészen a busz ajtajáig kísért, és ott megölelt. A buszsofőr szakított félbe minket:
- Látod, fiam, ha eljönnél vele, nem kellene búcsúzni! - kacsintott rám, én meg konstaláltam magamban, hogy na, még egy ember, aki azt hiszi, járunk. Pedig nem is csókolóztunk, vagy ilyesmi, csak egy szimpla, baráti ölelés volt.
Miután elvettem a jegyet, lehuppantam egy ajtó-közeli ülésre, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Kezdődött a nyolcvanas-évek lejátszási listám, először egy Kenny Loggins számmal, a Danger Zone-val. Annyira akartam énekelni, mert imádom ezt a számot, de végül csak motyogtam:
Highway to the danger zone...
I went to the danger zone...
Közben küldtem egy sms-t Nettinek: "Végeztem, megyek haza. "
Netti üzenete: FB.
Gyorsan lecsekkoltam, hogy van-e netkapcsolat a buszon. Szerencsére volt, így felcsatlakoztam, és már néztem is.
Alíz üzenete: Most végeztem, éppen kiértem Zegről. Te?
Netti üzenete: Kémiát tanulok, meg Dóri festi a körmöm.
Alíz üzenete: Milyen lesz?
Netti üzenete: Katicabogaras. Milyen volt az edzés?
Alíz üzenete: A Gáll jól meghajtott minket. Am semmi különös, a csarnokban voltunk.
Netti üzenete: Normális hárompontos vonal, mi?
Alíz üzenete: Ja. Kár, hogy a héten nem tesizek. Aláznám a többieket. Most nagyon rááll a kezem a félpályás dobásra, mert ugye nálatok a félpálya, nálunk a hárompontos.
Netti üzenete: Azért csak türtőztesd magad. Majd egyszer elmehetek a meccsre?
Alíz üzenete: Most is eljöhetsz. Vasárnap este.
Netti üzenete: Mamiéknál leszünk.
Alíz üznete: :/
Nem láttam, hogy írt volna még, így kikapcsoltam a Facebookot, és végighallgattam a lejátszási listámat. Az utolsó szám a Berlin Take my breath away-e volt, amiről akaratlan is Zsolti jutott eszembe, hiszen ezt a számot hallgattam, amikor életemben először rám írt. Április közepén, egy nap, tizenhét óra huszonegy perckor.
Most valahogy egyértelmű volt, hogy a nagy csarnokban leszünk. A Gáll annyira imádott minket, meg annyira érdekelte a teljesítményünk, hogy ha akármilyen megmérettetésre készültünk, mindig megszerezte nekünk a csarnokot edzésre. Mára mondjuk nem kellett volna, mert azt mondta, csak egy stratégiai megbeszélést tartunk, de persze esélyes volt, hogy utána gyakorlunk is.
Dani már várt a buszmegállóban, amikor megérkeztem. A nyakába ugrottam - szokásosan... - aztán el is indultunk a csarnok felé.
- Holnap meddig maradhatsz? - kérdezte.
- Holnap szerda, utána nap csütörtök... Nem tudom. Megkérdezem anyut. Miért?
- Emlékszel, hogy megbeszéltük, hogy minden premierre elmegyünk? Ugye a Rio 2, meg a Transzcedens megvolt, akkor jöhet az Amerika kapitány 2 - A tél katonája meg a Csajok Bosszúja. - közöltem.
- Te ezt így számon tartod? - néztem rá. Persze, én is tudtam, hogy min voltunk legutóbb, de hogy mit mikor játszanak melyik teremben, azt is csak ő tartotta a fejében.
- Megkérdezem anyut. Elrángassalak valami csajos filmre?
- Nekem mindegy. Minden filmet megnézek.
Daniról valóban igaz volt, hogy mindent megnéz. Imádta a filmeket, neki mindegy volt, miről is szólnak. Én körülbelül ugyanígy álltam hozzá, így mi ketten nagy mozizók lettünk. Egyikünket sem érdekelte, ha egy hatéveseknek szóló mozi az, vagy úgy surrantunk be, mert horror és tizennyolcas.
- Legyen először akkor a Csajok bosszúja. Azt a hétvégén leveszik a műsorról, a Transzcedens marad még. Legfeljebb meccs után elmegyünk, megnézzük.
- Nekem jó. - mosolyogtam.
Őszintén örültem, hogy közös programot szervezünk Danival. Imádtam vele lenni, kötöttségek nélkül beszéltünk meg dolgokat, tényleg. Igazi fiú-lány barátság volt a miénk, társaságban kiegészítve Alízzal és Kikivel. No, meg néha Alexával, de az a csaj igazán nem számított. Nem szerettem Alexát, a kezdetektől megvolt köztünk az ellenszenv, és nem is erőltette senki, hogy mi egy légtérben legyünk. Persze, előtte játszottam magam, mert nem akartam ciki helyzetbe hozni Kikit, hogy a barátnője, meg a haverja nem jönnek ki egymással. Meg Daninak se lett volna jó, de az "már mellékes".
Mire odaértünk a legtöbben már ott voltak: a sarkon én a lányöltöző felé indultam, beérve pedig az őrület fogadott: szétdobált izomtapaszok, cipők és ruhák, tetejükbe pedig mindenféle parfüm illata szállt a levegőben. Persze, az ember nem szeret hat illattól bűzleni, de én valahogy megtaláltam ebben az egészben a feelinget, így pedig jó érzés volt beleszagolni a levegőbe.
Átvettem az edzőmezemet, ami fehér-kék-sárga volt, a rendes mezhez hasonlóan. A melegítő felső részét felvettem, az alsóra nem volt szükségem, bekötöttem a huszonötezret érő kosaras cipőt, amit kizárólag edzésre használtam, mert a meccses ennek a duplájába került. Az izomszorítókat is feltettem: ragadtak a lábamra, mellkasomra kezemre, vállamra, hátamra, lapockámra és vádlimra. Mire végeztem, elég hülyén éreztem magam, de kiérve láttam, hogy a többiek se különbek, és nem csak nekem áll idiótán.
A legtöbben palánkra dobáltak, de Dorináék például a szabad perceket kihasználva ültek a pálya szélén, és beszélgettek. A szememmel a saját társaságomat kerestem, de se Kikit, se Danit nem láttam, így erősödött a gyanúm, hogy még nem végeztek, vagy ha mégis, akkor a hűvös öltözőben beszélgetnek. Nem mentem be hozzájuk, bár röhögtem volna jókat a baromságaikon, meghagytam nekik ezt egy pasis pillanatnak, úgyis tudtam, hogy mindketten el fognak kísérni a buszig.
Végül Dorina és Alíz közé ültem le, akik éppen egy One Direction számról beszélgettek. Alíz mindig is szerette őket, már az X-factorban, amikor még nem együtt szerepeltek, Dorina meg nem tehetett mást, hallgatta. A megérkezésemkor persze változott a téma, jöttek a megjegyzések az új gyerekre a nyolcadikosoknál, én meg sajnáltam, hogy már nem ide járok, mert akkor én is érteném, hogy min nevetnek, meg én is ott lehettem volna... De ő nem kapott sok kitárgyalást, rögtön jött a kedvenc témájuk: az én szerelmi életem.
Persze, nem tudtam sokat mondani: még mindig nem figyelt fel rám, csupán tesiken szoktunk röviden beszélgetni, akkor is csak a kosárról, mert ő is szereti... Szóval közös témánk konkrétan semmi sem volt, ezen kívül, a haverjai közé még csak beilleszkedni sem tudtam... Úgyhogy én magamban halálra ítéltem ezt a szerelmet, persze azok ketten nagyon biztattak, hogy össze fog jönni, sikerülni fog, a szezonzáróra már őt is hozom...
Ennek az egész liturgiának Gáll vetett véget, aki kiparancsolta a fiúkat az öltözőből, és tornasorba állíttatott minket, vegyesen. Az elejére Kiki került, a végére Dorina, és a kettőjüket összehasonlítva olyan érzésem volt, mintha összevont napköziben lennék.
- Nos, teljes a létszám. - pillantott körbe - Mondjuk, a fiúkra nincs is akkora szükség. Nos, vasárnap meccs, tegnap már elmondtam a dolgokat, Alíz, te meg majd következtess. A csapatkapitány nem kérdés, a dobók és a védekezők felosztása sem. A kezdő csapat: két Alíz, Dorina, Kinga, Dia. A cserék: Hanna, Lujza, Tünde. A többiek is jönnek, persze, lehet nektek is be kell ugranotok, ezért mez legyen, meg elsősorban a pályakezelésnél kell majd segíteni. A bíró jön a soproniakkal.
Páran felhördültek a kijelentésre.
- Tudom, én is értem, hogy nem szeretitek, én sem vagyok vele másképp. De túléljük. Az utánpótlás jön szurkolni, a nagyobbak is, és a fiúk is, vagy kitekerem a nyakatokat. Na, kezdjük!
Elsőként bemelegítő köröket futtatott velünk, majd következett a nyújtás, és a hármas-nyolcas, illetve a formációk gyakorlatai. Utána két csapatra osztott minket, és büntetődobó versenyt játszottunk, mert szerinte a "vesztes csapat tíz fekvő!" motiváció nem rossz ötlet. Szerintem meg de.
A mi csapatunk nyert, de én ezt már valahogy természetesnek vettem. A másik csapat lenyomta a fekvőket, utána Gáll bevallotta, hogy kicsit aránytalanul osztott, így újrakeverte, és következett a meccs. Ez nem ment sokáig, utána felrakta a kezdőcsapatot, ellenük pedig öt fiút, engem, Kikit, Barnit, Andrist és Zolit, hogy erősebb ellenfelük legyen, mert a Sopron nagyon durván játszik. Maga a küzdelem érdekes volt, a fiú kezdőcsapat a lány megfelelő ellen. Mi Kisalízzal eléggé odatettük magunkat, de hiába, a fiúk azért lényegesen erősebbek voltak nálunk, így a többiek már feladták, mi meg harcoltunk, de természetesen eredménytelenül.
Miután letelt a másfél órás edzés, és megérkeztek a következő terembérlők, Gáll levezényelt minket a pályáról, így az öltözőkben röhögtük ki magunkat, nem a pályán fekve, a fáradtságtól.
Én nem nevettem velük: gyorsan öltöztem, mert el kellett érnem a buszt, ami visszavisz a kicsi faluba, ahol annyira utáltam élni. Amikor végeztem, Dani már várt az ajtó előtt, a kezében a cuccával. Néma csendben, fáradtan sétáltunk ki a buszpályaudvarra, ahol még volt tíz percünk, így leültünk a padra, és vártuk a beszállítást.
Lassan elbúcsúztunk egymástól. Kevesen voltak, Dani egészen a busz ajtajáig kísért, és ott megölelt. A buszsofőr szakított félbe minket:
- Látod, fiam, ha eljönnél vele, nem kellene búcsúzni! - kacsintott rám, én meg konstaláltam magamban, hogy na, még egy ember, aki azt hiszi, járunk. Pedig nem is csókolóztunk, vagy ilyesmi, csak egy szimpla, baráti ölelés volt.
Miután elvettem a jegyet, lehuppantam egy ajtó-közeli ülésre, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Kezdődött a nyolcvanas-évek lejátszási listám, először egy Kenny Loggins számmal, a Danger Zone-val. Annyira akartam énekelni, mert imádom ezt a számot, de végül csak motyogtam:
Highway to the danger zone...
I went to the danger zone...
Közben küldtem egy sms-t Nettinek: "Végeztem, megyek haza. "
Netti üzenete: FB.
Gyorsan lecsekkoltam, hogy van-e netkapcsolat a buszon. Szerencsére volt, így felcsatlakoztam, és már néztem is.
Alíz üzenete: Most végeztem, éppen kiértem Zegről. Te?
Netti üzenete: Kémiát tanulok, meg Dóri festi a körmöm.
Alíz üzenete: Milyen lesz?
Netti üzenete: Katicabogaras. Milyen volt az edzés?
Alíz üzenete: A Gáll jól meghajtott minket. Am semmi különös, a csarnokban voltunk.
Netti üzenete: Normális hárompontos vonal, mi?
Alíz üzenete: Ja. Kár, hogy a héten nem tesizek. Aláznám a többieket. Most nagyon rááll a kezem a félpályás dobásra, mert ugye nálatok a félpálya, nálunk a hárompontos.
Netti üzenete: Azért csak türtőztesd magad. Majd egyszer elmehetek a meccsre?
Alíz üzenete: Most is eljöhetsz. Vasárnap este.
Netti üzenete: Mamiéknál leszünk.
Alíz üznete: :/
Nem láttam, hogy írt volna még, így kikapcsoltam a Facebookot, és végighallgattam a lejátszási listámat. Az utolsó szám a Berlin Take my breath away-e volt, amiről akaratlan is Zsolti jutott eszembe, hiszen ezt a számot hallgattam, amikor életemben először rám írt. Április közepén, egy nap, tizenhét óra huszonegy perckor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése